A falu, ahol mindenki dolgozik

Forrás: nol.hu

Nehéz megmondani miért, de ez a dél-baranyai falu működik. Túltette magát a második világháborút követő lakosságcserén, elviselte a téeszesítést, majd a téesz szétesését, nem roppantja meg, hogy az aktívak harmada külföldön dolgozik, és valahogy az elnéptelenedéssel is felvette a harcot. Csak az államnak nem sikerül elismernie a szederkényiek fáradozását.

szederkeny:BanczikRobertnol

Két férfi kávézik a szederkényi Pizzéria teraszán. Élvezik a szombat délelőtti semmittevést, a kávét, az ismerősök odabiccentését, a beszélgetést. Mostanában ritkán van alkalmuk erre, mindketten külföldön dolgoznak. Egyikük, a 47 esztendős Schnell Zoltán két éve ment ki Németországba. Unokahúga már a kilencvenes évek közepe óta kint van, ő csalta ki a család kárpitos cégéhez. Az egyik gyorséttermi lánc bőrborítású padjait és székeit újítják fel.

Naponta más városban és mindig éjjel dolgoznak, de Schnell Zoltán nem panaszkodik, azt mondja, rég várta az alkalmat. Kereskedelmi végzettsége van, itthon boltokban dolgozott, Németországban hamar kitanulta a kárpitosságot, és nagyjából négyszer annyit keres, mint eladóként Pécsre ingázva. Mióta német földön él, mindenre telik. A terve az, hogy felújítja a szülei házát.

– Gyerekkoromban ők költöttek rám, itt az ideje, hogy visszaadjak valamit – mondja a nőtlen férfi. Prakticizmus van a hangjában, nem érzelgősség.

Az asztalnál vele szemben ülő Hengl Róbert 37 esztendős, kőműves, ő is tavalyelőtt szegődött el Németországba. A bátyja egy évvel korábban ment ki, s velük van az unokaöccse is. Havonta autóba vágják magukat, és hazagurul a trió egy hosszú hétvégére. Róbert az itthoni bére háromszorosát hozza össze, heti 40 órában. Nem a munkanélküliség űzte ki, mindig volt munkája. Zoltán is csak egyszer volt állástalan, pár éve hat hónapig nem talált munkát.

– Szörnyű volt – morogja. – Főleg, hogy Szederkényben arra nincs bocsánat – jegyzem meg. Rábólint, hogy arra itt tényleg nincs.

Az 1800 lelkes Szederkényben nincs egyetlen állástalan se. Na jó, kettő mégis, ők közmunkások. Dolguk alig, ebben a faluban nemigen kell közteret takarítani. Senki se szemetel, viszont mindenki rendben tartja a portáját. A házak vakolata hibátlan, az udvarokban a rend maradéktalan, az árkok tiszták, az útpadka és a kerítés közti fű állapota néhol vetekszik a wimbledoni főpálya gyepével. Merthogy 300 éve gondozzák.

A rendszeretetet a német ősök honosították meg. A Karasica folyó völgyében megbúvó dél-baranyai települést a török kiűzése után, az 1720-as években foglalták el sváb – többnyire Fulda környékéről érkező – telepesek.

1947-ben a németek egy részét kitelepítették, helyükre felvidéki magyar családok érkeztek. A nemzetiségi ellentétek sokáig megkeserítették a falubeliek életét, a feszültségeket az idő múlása, a vegyes házasságok, a közös élmények ugyan enyhítették, nyomtalanul elmulasztani azonban nem tudták. Ma a szederkényiek hozzávetőleg kétharmada német, harmada magyar vagy horvát identitásúnak vallja magát.

Az egybegyúródó nációk mintha valamiféle tüchtigségi versenyben lennének. Meg szorgosságiban. Molnosi János, a felvidéki betelepítettek egyike 82 évet tud maga mögött, szombaton hajnali ötkor már a kétezer négyzetméteres szőlőjét kapálta rotációs gépével. A mozgása alapján az ötveneseket idéző gazda kilencre végzett, ahogy ráköszönök, pincéjébe invitál, és borával kínál, zöldveltelinivel.

Szép bor, olyan, amilyennek a veltelinit tanítják: szikár, hosszú kortyokban iható, a savak barátságosan ölelkeznek, utóbb őszibarackos, elegánsan kesernyés íz teszi izgalmasabbá a találkozást.

A téesz növényvezetői ágazatvezetőjeként nyugdíjba vonult Molnosi nem vitatja, hogy a szederkényiekben van egyfajta versenyszellem. Amiképp errefelé nem illik rossz bort csinálni, úgy nem illik tehetetlenkedni, panaszkodni, csodára várni.

– Megvolt ez a régi parasztokban is – mondja a galántai járásból ideszármazott férfi. – És nemcsak a régiekben, de a téesz dolgozóiban is. Szederkényben nagyon ment a háztáji a hetvenes-nyolcvanas években. Aztán, hogy szétesett a téesz, nem volt, aki felvásárolja a csirkét, a kacsát, a sertést. Az unokáim még akkor is csinálták, de ráfizettek. Mondtam is nekik: inkább koporsókészítésbe fogtatok volna, akkor talán senki se halna meg a faluban.

A rendszerváltás után a téesz szétesése, valamint a pécsi és a mohácsi üzemek bezárása átmenetileg 10-15 százalékos munkanélküliséget okozott. De a szederkényiek nem estek kétségbe, valahogy mindig találtak maguknak megélhetést. 1998-ban aztán egy német vállalkozó autóalkatrész-gyártó kisüzemet épített a faluban.

Az ODW Kft. eleinte tíz embert foglalkoztatott, ma négyszázat. A bérek ugyan nem túl magasak, többnyire 80–150 ezer forint között mozog a nettó kereset, ám azok a dél-baranyai falvak, amelyekben az aktív korú lakosság 50-90 százaléka álláskereső vagy közmunkás, boldogok lennének, ha náluk is nyílna hasonló üzem. (Sőt, Pécsett vagy Komlón is elkelne egy-egy.)

Nem érdektelen, hogy miképp került ide az ODW. A cég tulajdonosa Csehországban akart építkezni, de amikor ott tárgyalt, ellopták az autóját. Ismerőse, aki a kórusával járt már Szederkényben, beszélt neki a falu szépségéről, az itteniek szorgalmáról, némettudásáról és arról, hogy itt be sem kell zárni a kocsit. A befektető Szederkénybe hozta az üzemet. Az előbbieket Hergenrőder Jánostól tudom. A községet 1998 óta függetlenként irányító, 59 esztendős polgármester körbevisz autóján a faluban. Megáll a tavaly átadott kálváriánál.

A község fél évszázada felhagyott, dombra kapaszkodó, régi temetőjében építették meg a tizennégy stációt. Hogy miképp lett kálváriája a falunak, azt Hergenrőder így idézi meg: – A 2012-es közmeghallgatáson felszólalt egy idős helybéli, s azt mondta, ha építünk egy kálváriát, ad hozzá egymillió forintot. Ha viszont nem kell a pénz, akkor elutazza a feleségével. Egy évvel később, virágvasárnapon felszentelték a kálváriát. Ötmillió forint adomány és kétmillió forintnyi társadalmi munka kellett hozzá.

A polgármester büszke az összefogásra, és arra is, hogy sikerült megállítani a falu fogyását. Ehhez még az ezredfordulón vásárolt az önkormányzat két és fél hektár területet, amit telkekre parcelláztak, közművesítettek, majd 1,2 millióért kínáltak a helybéli pároknak és a betelepülőknek. Akik vállaltak két gyereket, illetve azt, hogy tíz évig maradnak, azok 300 ezer forint támogatást is kaptak.

Mostanra valamelyest megnőtt a falu lélekszáma, de mivel elfogyott a telek, és a gyerekszülési támogatás forrása is elapadt, a polgármester új húzáson töri a fejét.

Amikor ideér, kifakad belőle a kritika: – Ez a falu mindent a saját erejéből ért el. Évek óta pályázunk, hogy megépíthessük a csatornahálózatot, de hiába. Rólam tudják, hogy a kormánypárthoz húzok, meg azt is, hogy szeretem a labdarúgást, én is fociztam, meg a fiam is, de azért azt akkor se értem, hogy a stadionok fontosabbak, mint a csatornázás. Felcsút akkora falu, mint Szederkény, mitől fontosabb ott 4 milliárdért stadiont építeni, mint nálunk negyedannyi pénzből csatornát, amivel megóvhatnánk az ivóvízbázist? Azt se értem, hogy a kormány miért azokat a településeket jutalmazza, akik veszteségesek. Az ő mínuszukat az állam átvállalta, s most a veszteséget termelő polgármesterek verik a mellüket. Szerintem meg kéne vizsgálni, hogyan gazdálkodtak, és ha rosszul bántak a közösség pénzével, akkor be kellene őket zárni. Most annak lett igaza, aki pazarolt. Mi is tudtunk volna mínuszt csinálni, ha belefogunk presztízsberuházásokba, amik csak viszik a pénzt, de mi addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért, sose volt tartozásunk, hitelt még a működésre se vettünk fel!

A kifakadás végén elérjük a Hergenrőder család pincéjét. A polgármester a falról leakaszt egy húszcentis kovácsoltvas kulcsot, és kinyitja a présház bádoggal borított, vaskos fakapuját. Kortyolom Hergenrőder olaszrizlingjét (ez is szép bor, karakteres, férfias, gyümölcsös savakkal, mandulautóízzel), s közben nem hagy nyugodni a bárki által kinyitható kapu.

– Itt nem lop senki – tárja szét karját a polgármester –, tudja, a német gyár is ezért jött ide.

Amint az fentebb már kiderült, a szederkényi nullaszázalékos állástalanság részben abból adódik, hogy a helybéliek nagy számban dolgoznak külföldön. Az utcán találomra leszólítottak szerint az aktív korúak negyede-harmada (3-400 ember) kint keresi a kenyerét. A polgármester eltúlzottnak tartja ezt a becslést, de hogy pontosan mennyien lehetnek kint, azt ő se tudja.

A becslést az is bizonytalanítja, hogy többtucatnyian csak pár hónapra mennek ki kapálni, spárgázni, uborkázni, szőlőt művelni. Mellesleg Hergenrőder – aki mezőgazdasági gépész – pár éve még, ha kivette a szabadságát, szintén kiment Németországba földet művelni. Azt mondja, jól jött a pénz, meg hát minek tétlenkedett volna három teljes hétig.

Nincs olyan család, ahonnan egy vagy két rokon ne dolgozna, vagy ne dolgozott volna külföldön. A falu közepén épülő egészségházat Fuchs Antal vállalkozásának munkásai alapozzák. Fuchs az ezredfordulón kőművesként ment ki Németországba, és ott lehúzott öt évet. – Kellett a pénz – indokolja akkori döntését –, megnősültem, gyerekem született, a kinti keresetemből épült meg a házunk, és abból hoztam össze a cégemet. A rokonságból most is többen kint vannak, a nővérem betegápoló, a férje villanyszerelő.

Az egyik élelmiszerboltban dolgozik egy negyvenes, szőke asszony, aki hamarosan indul Németországba, paraszti munkát végez majd, várhatóan három hónapig, megkeres annyit, mint itthon kilenc hónap alatt. Azt mondja, meglenne enélkül is, de így könnyebb, és meg is szokta az elmúlt tizennégy évben, hogy a nyarat kint tölti.

Megszokta a hajtást Botkó Tibor is. Ő a kilencvenes évek elején először Spanyolországban talált munkát, később egy osztrák cég alkalmazottjaként Németországban, Ausztriában, Hollandiában. A testes férfi csőszerelő, főleg erőműépítésen dolgozik.

– Mentem kalandvágyból, és mert a feleségemmel a nulláról indultunk – mondja, majd így folytatja: – Havi 300-350 órát dolgoztunk, ha kellett, 36 órát lehúztam egyvégtében, eltűrtem, hogy ketten-hárman laktunk egy szobában. Így megkerestem havi 2500 eurót. Szép házunk van, autónk, tisztes tartalékunk. De belefáradtam. Nem bírom már a tempót.

Megáll, aztán kiszakad belőle az elégedetlenség: – Tudja, az a baj, hogy aki nálunk nem csal, lop, hazudik, nem korrupt, akinek nincsenek politikai kapcsolatai, az nem viszi semmire. Annak nem marad más, csak a kinti munka. A húgom is kint van öt éve, betegápoló, meg kint van a húgom fia és lánya is, egyikük gyerekekre vigyáz, a másik gyárban dolgozik. Egy gyerekkori barátom kiment házmesternek, ma már vele van a felesége és a két felnőtt gyereke is. Ők már sosem jönnek vissza. Az egyik lányom óvónő, ő is úgy látja, hogy nem érdemes itthon maradni, mert óvónőként nem lehet megélni.

A szederkényiek egyébként tartanak attól, hogy a kint dolgozók közül mind többen úgy döntenek, nem térnek vissza. Ezt a véleményt erősíti a 67 éves Czinege Lőrinc is. A férfi 34 évig egy pécsi gimnáziumban tanított, sok helybéli gyereket protezsált be iskolájába, ma is jó a kapcsolata volt diákjaival. Szavaikból azt veszi ki, hogy az üresen maradt házakat előbb-utóbb eladják.

– Korábban úgy gondolták, hogy majd visszajönnek nyugdíjasként, mert a kinti nyugdíj itt többet ér – mondja a pedagógus –, de ma már ez sem igaz, a pénz vásárlóértéke alig több nálunk.

Schnell Zoltán viszont nem fél attól, hogy sortársai hátat fordítanának a falunak: – Nem tudom, hány évig dolgozom Németországban, talán nyugdíjig. De akkor hazatérek. Sokan vagyunk így. Nekünk csak itt jó igazán. Itt vannak a barátok, a rokonok, az emlékek, a családunk sírja. Minden ideköt.

Búcsúzáskor megkérdezem az eladóból lett kényszerkárpitost, hogy mi lesz a portája előtti fűvel, ha négy hétig megint távol lesz: – Lenyírom a hét végén kétszer – neveti el magát –, lenyírom előre. Nem lehet ápolatlan soha.

Ungár Tamás
Népszabadság

A cikk és további fotók itt találhatóak >>>

Deutschválts nyelvet

Címkék:

Kapcsolódó cikkek:

© 2004 - 2019 • Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ, Minden jog fenntartva!
logo