Szeretne rendszeresen hírekről, cikkekről értesülni?
Lájkolja Ön is a –> Zentrum Facebook oldalát
Az alábbi olvasói levél érkezett szerkesztőségünkbe,
amit a levélíró engedélyével most közreadunk.
Tisztelt Zentrum!
Wágenhoffer Gergely vagyok, 24 éves, amatőr helytörténész, végzettségem szerint agrármérnök. Lelkesen kutatom, főként a bakonyi svábság „végvárainak” (Bakonypéterd, Románd) történetét.
Apai nagyszüleim révén mind a svábok, mind a felvidéki magyarok kitelepítésének elszenvedői voltunk.
Idén – többekkel közösen – nagy álmunk teljesült: Bakonypéterden sikerült közös emléktáblát állítanunk az őseinknek. Megáldása egybeesett a IV. Bakonypéterdről elszármazottak találkozójával, a település 198 éves felújított kápolnájának felszentelésével, sőt, a falu egykori búcsújával is. Az emléktábla megáldását és a kápolna felszentelését Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát végezte plébánosunk segédletével. Az eseményen többek között részt vettek a tanítók és tanárok, valamint a legidősebb még élő felvidéki és az egyik legidősebb kitelepített sváb néni.
Lakosságunk 522 volt 1941-ben. A meghurcolt svábok adatai:
– 55 személyt Németországba deportáltak
– 30 főt Döbröntére és Fenyőfőre telepítettek át
– 26-an az atrocitások és a kitelepítések elől más településre költöztek
– 83 személy pedig a kilakoltatás sorsára jutott.
Sorstársaik, a felvidékiek 1947-ben érkeztek. 7 csallóközi család mint „menekülő”, 14 család mint garamdamásdi fehérlapos.
A kezdeti nehézségek után erős közösség alakult ki itt, melynek két alappillére a svábok és felvidékiek lettek.
Sajnos ahogyan a múltban, úgy a jövőben is látszólag összefonódik a sorsuk. Szépen lassan mindannyian elfogyunk.
Ha megengedik, akkor néhány képet küldenék az eseményről, amelyek talán Önöknél jó helyen lesznek az utókor számára.
Köszönettel:
Wágenhoffer Gergely
„Kollektív bűnösség. Ennek a különös, és értelmezhetetlen szóösszetételnek az alapján ítélkeztek ki tudja hány ártatlan ember felett a „békére” törekvő európai országok között. Hogy mit is jelent? A népirtás és a teljes elnyomás között valahol félúton. Az ember mindig is szeretett másokat hibáztatni, remélve, hogy neki jobb lehet, vagy ha neki nem is, legalább valaki másnak rosszabb. Kitalált hát egy olyan fogalmat, mellyel bárkit, bármikor megbélyegezhet és kérdőre vonhat, pusztán az alapján, hogy hova és kik közé született. Hiába idős vagy újszülött, nő vagy férfi, gazdag, esetleg szegény, de valamiben más, mint ő. Ez a „másság” pedig látható, igazolható és le nem tagadható. Mert az éppen járni tanuló kisgyermek első szavai érthetetlenek más számára, pedig csak a szüleit utánozza. Mert a szülők máshogyan öltöznek, mint amit megkövetel a jelenkori többség. Mert az idős ember még ma is kijár a temetőbe, azokhoz, akiknek az életét köszönheti, és valahogy azokon a régi sírköveken a betűk értelmetlen szavakká állnak össze. A kívülálló minden bajnak okozóját, minden problémájának gyökerét látja bennük. Kötelességének érzi, hogy tegyen valamit ellenük, ha éppen tönkre is teszi ezzel mások jelenét, jövőjét és múltját.” (Az én olvasatomban)