ZENTRUM.HU - Ungarndeutsches Kultur- und Informationszentrum

Amikor a 2006-os választásokon a Dunakeszin élő német kisebbség elérte a saját kisebbségi önkormányzat alapításához szükséges szavazatszámot, mindenki azt hitte, elgépelésről van szó: biztosan az ismert német településről, Budakesziről van szó. Hisz Dunakeszi teljesen magyar város néhány betelepült roma lakossal. Ezt mutatták a 2002-es választások is, amikor a választópolgárok a községi önkormányzat mellett csak egy roma önkormányzatra adták voksukat. Tévedésről azonban szó sem volt: négy évvel ezelőtt a választásokat követően a lengyel, a bolgár és a német kisebbség is megalapíthatta saját önkormányzatát.

Először is meg kellett cáfolni azt a téves elképzelést, hogy a városban igazából nem is létezik német kisebbség. Dunakeszi magyar város és mindig is az marad; ugyanakkor nagy számban élnek ott olyan családok is, melyeknek roma, lengyel, bolgár, német vagy más “beköltözött” ősei vannak. Dunakeszi mindenesetre nem a török megszállás után alapított német vagy más nemzetiséghez tartozó település, mint megannyi magyarországi “sváb falu”, vagy például az elbűvölő Szentendre, Ráckeve és más helységek. Néhány korábbi településrésztől eltekintve a 19 században kezdődött meg a külföldiek, többek között a németek betelepülése. Az elsők Buda és Pest környéki egyházi és világi nagybirtokokról érkező német kivándorlók voltak, akik a túlnépesedés miatt néhány nemzedék után kénytelenek voltak új egzisztencia után nézni. A túlnépesedést főleg az okozta, hogy az egyházi és nagybirtokok betelepítésénél fixálták a paraszti udvarok számát, így a több fiúgyermekkel rendelkező családok esetén a birtokot a legidősebb örökölte. A többi fiúnak más módon kellett egzisztenciát teremtenie. Egy lehetséges megoldás volt a Dunakeszire költözés. A település, amely több mint 100 éve még néhány kisebb településből állt össze, arisztokrata földbirtokosok kezében volt, akiknek munkaerőre volt szükségük. Többek közt nagykovácsi anyakönyvek tanúskodnak ilyen áttelepülésről, de Óbudáról és Gödöllőről is költöztek át nagyobb csoportok Dunakeszire. A kis falvacskák idővel összenőttek, a Duna menti kedvező fekvésük, a gőzhajózási társaság, majd később a Pest és Vác között megnyíló első magyar vasútvonal miatt jelentőségük egyre nőtt. Magyarország első vasútvonalának Dunakeszi a végállomásokon kívüli, köztes megállója volt. A vasúti hálózat kiépítésével először egy műhely nyílt meg, mely rövid időn belül vasúti kocsik építésével foglalkozó üzemmé bővült. Elsősorban Bécsből, de a Monarchia más részeiből is érkeztek vezető szakemberek, munkaerőt pedig lehetett találni a környéken, köztük az itt letelepedett németek leszármazottait is. Az üzem körül saját kulturális és szociális központ (templom, iskola, színházterem, betegbiztosítás) alakult ki, mely a kor körülményeihez igazodva a mai napig létezik.

Ahogy a 19. század végére az egyesített Budapest világvárossá lett és egyre nagyobb számban kínált új munkahelyeket, a fejlődés kihatott az elővárosokra is, sok új munkaerőt, köztük német anyanyelvűeket vonzott a közelből. Új sportolási lehetőségek is szerveződtek Budapest környékén, Dunakeszin például a lóverseny és a vitorlázórepülés. A lovassport, melyre Széchenyi István óta hatással van Anglia, a magyar nemesek mellett osztrákokat is vonzott, a személyzet pedig a településről és környékéről származott. A többnyire német nyelvterületről érkező külföldiek számára nagy előnyt jelentett a németül beszélő személyzet. Mindezek a lehetőségek hozzájárultak a település növekedéséhez, új munkaerők vonzottak, köztük más anyanyelvűeket is.

A második világháború végén ismét megnövekedett a német kisebbség száma Dunakeszin (és általában a főváros környékén). Azok a magyarországi németek, akiknek a “kollektív bűnösséggel” indokolt kitelepítést sikerült elkerülniük, de minden vagyonuktól megfosztották őket, munkalehetőséget kerestek. Sokan közülük a főváros szélén telepedtek le, ahol a legnagyobb reményt fűzték valamilyen állás megszerzésére. Az elővárosokban könnyebb volt a későbbi üldözés elől megbújni és bármiféle igazolvány nélkül menedéket találni. Anélkül, hogy konkrét számadatokat említenénk meg, tudjuk, hogy Dunakeszin az ország legkülönbözőbb pontjairól kitelepítettek leszármazottai élnek.

A társadalmilag magasabb szinten álló később letelepedettek valamelyest fennhéjázó módon távol tartották magukat a többiektől, így a nagybirtokosok szolgálatában álló őslakosoktól is. Az 1945 után kitelepítettek, más okból kifolyólag szintén azon fáradoztak, hogy származásukat és tartózkodási helyüket a lehető legnagyobb titokban tartsák. Féltek attól, hogy a hatóságok rájuk bukkannak vagy egyáltalán be kell vallaniuk német származásukat. Néhány ma már idős ember máig sem meri felvállalni német eredetét. Amint itt, illetve általában Magyarországon a négy évente megrendezésre kerülő választásokon a magyarországi németek részvételi száma mindezek ellenére megnő, a média egy része és - sajnos - egyes politikusok a statisztikai számadatok alapján “etnobizniszről” beszélnek: nagyobbat nem is tévedhetnének. Egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb mostani német kisebbségi választó már nem érzi az egykori félelmet, a német nemzetiségű választókban növekszik a hit, hogy ők is egyenjogú magyar állampolgárok, továbbá meg vannak róla győződve, hogy sem őseik sem, ők nem hordták és nem is hordják a “kollektív bűnösség” terheit.

Ha az ember egy pillantást vet a 30 000 lakosú város telefonkönyvébe, számos német nevet talál. Ha azokat is hozzávesszük, akiknek nincs telefonjuk és/vagy nincsenek benne a telefonkönyvben, illetve azokat, akik technikai fejlődést követve megelégszenek egy mobiltelefonnal, akkor a német családok száma jelentős mértékben megnő. A német nevűek ősei különböző vidékekről különböző korszakokban érkezett betelepülők, okaik - amint fent kifejtettük - szintén eltérőek. Egy részük elszigetelten élt, mert - mint írtuk - magasabb társadalmi rangúnak tekintették magukat a magyar őslakosoknál, mások politikai okból fakadó félelemből vagy kisebbségi érzés miatt nem tárták fel identitásukat. Mindkét eset idővel és a nemzedékváltások során a többségi lakossághoz hasonulást, sok esetben nagy mértékű asszimilációt vonz maga után.

Fel lehet hozni az érvelés ellen, hogy lehet-e, és ha igen milyen mértékben német eredetre következtetni a német nevek alapján. De ha az utóbbi két évszázad magyar történelmét vizsgáljuk, sokszor találkozunk önkéntes, illetve a két világháború között kényszerű névmagyarosításokkal, míg egyetlen példát sem találunk ennek fordítottjára.

Sokak számára csak ezek az érvek - melyek sok beszélgetés, alkalmanként egy-egy rendezvény során is előjönnek - tudatosítják, hogy német nevük van, ami családjuk német származására utal. A fent vázolt okok miatti egykori és részben mai elkülönült életmód sok esetben zárkózottá tette a lakosokat, és meggyorsította a közvetlen környezetükhöz való részleges vagy teljes idomulást.

Ez volt az alaphelyzet Dunakeszin is, amikor a német kisebbség önkormányzata négy éve megkezdte munkáját. Meghatározta feladatunkat, módszereinket és a munkánkban rejlő lehetőségeket is. A beszámolók a kitelepítésről (a statisztikák szerint Dunakeszi akkori lakói közül összesen két embert érintett) annak kegyetlenségével, a beszélgetések a múltról, a németek Magyarországra településétől a kitelepítésig a város lakosságának szóltak, a többségi népességet és a német kisebbséget egyaránt beleértve. Ezek alkalmával cáfolni kellett az 1945 utáni, “kollektív bűnösségre” épülő politikai szólamokat, de be kellett mutatni azokat az okokat is, amelyek miatt a 18. században olyan nagy számban érkeztek németek Magyarországra. A többségi lakosság számára ezek a beszélgetések új információkat adtak, rámutattak a tényleges okokra, arra, hogy a 150 évnyi török uralmat követően Magyarország nagy területei elnéptelenedtek, a táj teljesen elvadult. A vidéket először újra vagy éppen első ízben művelhetővé kellett tenni. A bécsi udvarnak, az egyházaknak, a világi arisztokráciának e cél véghezviteléhez munkaerőre volt szüksége. Az elszigetelten, egyfajta “belső emigrációban” élő kitelepített németek önbizalmát erősítették ezek a beszélgetések. Kezdetben meglepte őket, hogy erről a korszakról egyáltalán szabad, illetve a valóságnak megfelelően szabad beszélni. Ezek az előadások és beszélgetések azt a célt szolgálták, hogy a hallgatóság tagjai feladják elszigetelődésüket és egymásra találjanak. A következő lépés, melyre különösen nagy súlyt fektettünk, a német nyelvterület második világháború utáni helyzetének megismertetése volt, a négy zónára osztott államtól az újraegyesített német ország első éveiig.

Mivel sok magyar, részben saját élmények, részben a család vagy a baráti kör elbeszélései, egyben a történelmi események miatt is máig inkább elutasítja Németországot, nem érez baráti kötődést iránta, fontosnak bizonyult, hogy munkánk előterébe helyezzük a német-magyar kapcsolatokat és azon személyiségeket, akiket mindkét fél tisztel és becsül. Dunakeszi zenekedvelő város, éppen ezért az ilyen személyiségek ünnepekor rendezett koncertekkel kezdtünk neki a munkának. A Szent Erzsébet emlékére (Magyarországon Árpádházi Szent Erzsébetként, Németországban Türingiai Szent Erzsébetként tisztelik) a Szent Mihály-templomban rendezett koncert megfelelő választásnak bizonyult, mivel a magyar többséget ugyanúgy megszólította, mint a német kisebbséget. Hasonló céllal emlékeztünk meg koncert keretében Sisiről (Ausztria császárnőjéről és magyar királynéról). Az irodalom területén kétkötetes válogatást adtunk ki Nikolaus Lenau verseiből, aki magát “német nyelvű költőnek és magyar állampolgárnak” nevezte. Ezeken kívül minden évben szerepeltek a programban Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és más, mindkét országban különösen kedvelt művészek és zeneszerzők alkotásai is. Vitaesteket is rendeztünk különböző történelmi korokról, melyekben Németország és Magyarország közös úton járt, ill. melyekről máig eltérő, egymással szemben álló vélemények léteznek, vagy éppen amelyek kapcsán ellentmondásos előítéletek élnek a nagyobb tömegekben. Ezen vállalkozásainkkal igyekeztünk csökkenteni a feszültséget, egyúttal az Európai Unió szellemében cselekedni, mely arra törekszik, hogy a kisebbségek a szomszédos népek között összekapcsoló szerepet töltsenek be.

Soha sem helyeseltük, hogy ráerőszakoljuk valakire a német identitás megvallását, mint az néha meggondolatlanul elhangzik a közbeszédben. Rendezvényeink a város egész lakosságának szóltak, hogy ne válasszuk el magunkat fallal a többségi lakosságtól, hanem közelebb kerüljünk egymáshoz, és a lehető legalaposabban megismerkedjünk egymás kultúrájával, szokásaival és egész életvitelével. Egy a német származást megvalló, szép szavakkal megfogalmazott, de üres nyilatkozattal nem sokra mentünk volna. Ezért első sorban arra törekedtünk, hogy a különböző származású embereket összehozzuk. Ez volt a célja a mi javaslatunk nyomán megrendezett városi össznemzetiségi kulturális napnak is.

A rendezvényekkel és a helyes út keresésével párhuzamosan munkánk során a legnagyobb súlyt az ifjúságra, a város iskolásaira és iskoláira fektettük. A városi iskolák kb. 20 némettanárával ill. több nyelviskola német nyelvoktatóival konzultáltunk. Ily módon az iskolákhoz fűződő kapcsolatunkat kiválónak nevezhetjük. Saját költségen alapítottuk meg a némettanárok és a német tantárgyban legjobb diákok számára a Nikolaus Lenau-díjat. Minden évben némettanárokból álló kuratórium dönt az iskolaigazgatók beleegyezésével az év legjobb tanárának átadandó díjról. Egy második kuratórium, az illetékes iskola igazgatójának beleegyezésével, ítéli oda az intézményenkénti 1-3 ún. Lenau-diákdíjat. A tanári díjat Dunakeszi polgármestere pedagógusnapon adja át, a diákdíjat az évzáró ünnepségen a város német kisebbségének egy vezetője. Az eddigi díjkiosztókat a némettanárok és különösen a diákok nagy örömmel fogadták, a diákok véleménye szerint hatással voltak a továbbtanulásra, a felsőbb iskolába való felvételre is.

Meg kell említenünk azokat a beszélgetéseket is, amelyet a vezetőség egy tagjának meghívására annak saját otthonában folytattunk a város érdeklődő polgárai előtt. Az előadók a város elismert személyiségei voltak, ill. egy ízben a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgató asszonya.

A magyarországi németek népi kultúrát bemutatandó évente egyszer-kétszer esteket rendeztünk a környék sváb falvainak néptánccsoportjainak és énekkarainak meghívásával. Mivel nem áll rendelkezésünkre megfelelő előadóterem, ezen a területen nagy pénzügyi nehézségekbe ütköztünk. A klasszikus “komolyzene” esetében a város egyházi hatóságai siettek segítségünkre. Ez idáig két katolikus templomban rendeztünk koncerteket; az egyiket saját fúvószenekarunk adta, melyet idő közben sikerült megalapítanunk.

Következetes munkánk eredménye, hogy az idei naptári évre már előzőleg éves programot tudtunk összeállítani, melynek a városi énekiskola tanárai és diákjai fellépésével nyitott, majd év végén ugyanezzel fog zárulni. Saját kórusunk májusban tavaszi estét tartott a Szent Imre-templomban, ősszel bajor hagyományokat követve Oktoberfest-programot biztosít egy Duna-parti vendéglő közönsége számára. Minden évben két diákcsoport németországi útját támogatjuk, az úthoz kapcsolódik az ottani tanárokkal való találkozás és a tanulás is.

Összegzésként a következőket állapíthatjuk meg: megtört a jég. Kisebbségünk a városban elismert és közkedvelt, a települési és a térségi sajtó rendszeresen tudósít rendezvényeinkről. Egy óhaj merül fel egyre gyakrabban, hogy már iskolás korban meg tudjuk ismertetni a német nyelvterületet (Németországot, Ausztriát ill. Svájcot). A szülők ezt egy második kívánsággal egészítik ki, azzal, hogy a már meglévő romániai, bulgáriai, lengyelországi és olaszországi partnervárosi kapcsolatokhoz egy németországi, lehetőleg Duna menti településsel való megállapodás kapcsolódjon, így a ez egykori római limes erődítményeit, a mai dunai városokat összekapcsoló kötelék jönne létre. Még egy kívánságot hallunk újra meg újra a szülőktől: szeretnék, ha gyermekeik az angol mellett a német nyelvet (egyes esetekben a részben vagy egészen elvesztett anyanyelvet) is közvetlen kapcsolatok útján sajátíthatnák el. Itt találkozásokra gondolnak, például kölcsönös családi gyermekcsereprogramokra: az egyik nyári szünetben egy német iskolás vendégeskedne Dunakesziben és/vagy környékén, a rá következő évben egy német család látna vendégül egy magyar gyereket.

A fenti beszámoló elkészültekor, melyet a baráti körben ismertettünk és örömmel elfogadtunk, lassan a választási ciklus végéhez közeledünk. Reméljük, hogy az újraválasztást követően a pénzszűke ellenére is folytatni tudjuk munkánkat az adott keretek között. Határozottan cáfolnunk kell a médiában megjelent félrevezető híreket: az önkormányzatoknak az állam csak igen szűkös anyagi eszközöket biztosít. A legtöbb kisebbségi önkormányzathoz hasonlóan a következő módszert alkalmazzuk: az állami támogatást kizárólag kulturális célokra használjuk, a honorárium címszót a kezdetektől töröltük a szótárunkból. Mivel az állami támogatás a város önkormányzatán keresztül jut el a kisebbségekhez, könnyű ellenőrizni ezt az állítást. Azoknak a médiumoknak, melyek az ellenkezőjét állítják, először talán az önkormányzatok pénzügyi osztályain kellene tájékozódniuk.

Prof. Dr. Mádl Antal
Dunakeszi Város Német Kisebbségi Önkormányzatának elnöke

Als 2006 bei den Wahlen die deutsche Minderheit in Dunakeszi die erwünschte Zahl zur Gründung einer eigenen Selbstverwaltung erreicht hatte, vermutete man landweit zuerst einen Tippfehler: Es sei sicher die bekannte deutsche Siedlung Budakeszi gemeint. Dunakeszi ist doch als eine rein ungarische Stadt mit einigen dort angesiedelten Zigeunern bekannt. Dies ergab ja auch die vorangehende Wahl 2002, als die Wähler neben dem Stimmzettel für die Gemeindewahl für eine Minderheitenwahl allein einen zweiten mit der Bezeichnung für eine Wahl für die Roma vorfand. Es war aber kein Irrtum: vor vier Jahren konnte nach den Wahlen eine polnische, eine bulgarische und eine deutsche Minderheit ihre eigene Selbstverwaltung gründen.

Vor allem musste der Zweifel in der Stadt, es gebe eigentlich keine deutsche Minderheit, widerlegt werden. Dunakeszi ist und bleibt auch in der Zukunft eine ungarische Stadt; es leben aber auch in beträchtlicher Zahl hier Familien, deren Herkunft auf roma, polnischen, bulgarischen, deutschen und sicher auf manche andere „Zugereisten“ Wurzeln zurückzuführen sind. Dunakeszi ist jedenfalls keine Ansiedlung nach der Türkenzeit von Deutschen oder anderen Völkern, wie zahlreiche „Schwabendörfer“ in Ungarn oder z.B. die Reizenstädte Szentendre oder Ráckeve und andere. Ausgenommen einige Niederlassungen von früher, begann vom 19. Jahrhundert an eine Ansiedlung von Ausländern, u. a. auch von Deutschen. Die ersten waren deutsche Auswanderer von kirchlichen und weltlichen Großgütern rings um Ofen und Pest, wo sie wegen Überbevölkerung nach einigen Generationen gezwungen waren nach einer neuen Existenz zu suchen. Die Überbevölkerung entstand vor allem dadurch, dass bei der Ansiedlung von Kirchengütern oder Großgrundbesitzern die Zahl der Bauernhöfe festgelegt wurde und auf diese Weise im Fall von mehreren Söhnen in einer Familie der älteste den Bauernhof erbte. Weitere Söhne mussten sich auf eine andere Art eine Existenz schaffen. Eine dieser Möglichkeiten war ein Umzug nach Dunakeszi, das noch vor mehr als hundert Jahren aus einigen kleinen Siedlungsgruppen bestand und im Besitz von aristokratischen Grundbesitzern war, die Arbeitskräfte benötigten. Matrikeln in Nagykovácsi zeugen z. B. von einer solchen Umsiedlung, aber auch aus (Óbuda) Altofen, oder aus Gödöllő (Gedele) zogen größere Gruppen nach Dunakeszi. Die einzelnen kleinen Dörfchen wuchsen inzwischen zusammen und kamen durch ihre günstige Lage an der Donau, durch die Dampfschifffahrtsgesellschaft, dann später durch die Eröffnung der ersten ungarischen Eisenbahnlinie zwischen Pest und Waitzen (Vác) ansteigend immer größere Bedeutung. Diese erste Eisenbahnlinie Ungarns hatte zwischen ihren vorläufigen Endstationen einen Zwischenbahnhof in Dunakeszi. Mit dem Ausbau des Eisenbahnnetzes entstand hier eine Werkstatt, die sich in kurzer Zeit zu einem Betrieb für Erstellung von Eisenbahnwagen erweiterte. Führende Fachleute kamen meistens aus Wien oder aus den verschiedenen Teilen der Monarchie und die Arbeitskräfte befanden sich in der näheren Umgebung, darunter viele Nachfolger der hier angesiedelten Deutschen. Um den Betrieb bildete sich ein eigenes kulturelles und soziales Zentrum (Kirche, Schule, Theatersaal, Krankenversicherung), das sich den jeweiligen Zeitverhältnissen anpassend bis heute besteht.

Als bis zum Ende des 19. Jahrhunderts das vereinte Budapest zur Metropole wurde und im rapiden Anstieg neue Arbeitsplätze in großer Zahl anbot, wirkte sich diese Entwicklung auch auf die Vorstädte aus und zog neue Arbeitskräfte, darunter auch viele deutschsprachige aus der näheren Umgebung an. Neue Sportmöglichkeiten entwickelten sich rund um Budapest, so in Dunakeszi das Pferderennen und das Segelfliegen. Der Reitersport, seit István Széchenyi von England beeinflusst, zog neben der ungarischen Aristokratie viele Österreicher heran, und das Dienstpersonal ergab sich aus der Siedlung und ihrer Umgebung. Für Ausländer, die meist aus deutschem Gebiet kamen, hatte das deutschsprachige Personal allen anderen gegenüber bedeutenden Vorteil. All diese Möglichkeiten trugen zum Anwuchs der Siedlung bei, zogen neue Arbeitskräfte heran, darunter auch viele, die anderer Muttersprache waren.

Am Ende des Zweiten Weltkrieges kam ein neuer Zuwachs von Ungarndeutschen nach Dunakeszi (und überhaupt in die Umgebung der Hauptstadt). Jene Ungarndeutsche, die mit der Begründung der „kollektiven Schuld“ der Vertreibung zwar entgehen konnten, aber völlig enteignet wurden, suchten nach Arbeitsmöglichkeiten. Viele von ihnen ließen sich am Rande der Hauptstadt nieder, wo sie am meisten hoffen konnten, eine Arbeit zu bekommen. Auch war es hier leichter der nachträglichen Verfolgung zu entgehen und ohne irgendeinen Ausweis in den Vorstädten einen Unterschlupf zu finden. Ohne irgendeine konkrete Zahl anführen zu können, weiß man, dass Nachfolger von einst Vertriebenen aus den verschiedensten Richtungen des Landes heute in Dunakeszi leben.

Von den früheren Ansiedlern, die sozial meist höher gestellt waren, als die die im Dienste der Großgrundbesitzer stehenden Urbewohner, hielten sich die meistens etwas hochmütig fern von diesen. Die Vertriebenen nach 1945 waren aus entgegen gesetztem Grund ebenfalls bemüht, ihre Herkunft und ihren Aufenthalt hier möglichst geheim zu halten. Sie fürchteten sich, von den Behörden entdeckt zu werden, oder überhaupt ihre deutsche Abstammung zugeben zu müssen. Manche, heute bereits im hohen Alter, wagen ihre deutsche Herkunft immer noch nicht zu zugeben. Wenn hier und in ganz Ungarn bei den alle vier Jahre stattfindenden Wahlen die Teilnehmerzahl der Ungarndeutschen trotzdem ansteigt und manche Medien oder – leider auch - Politiker aufgrund von statistischen Zahlen über „etnobusiness“ sprechen, so gehen sie einen völlig falschen Weg. Es handelt sich einfach darum, dass bei den meisten gegenwärtigen ungarndeutschen Wählern das unmittelbare Schreckenserlebnis von einst bereits fehlt und dass auch bei den ungarndeutschen Wählern in ihrer Gesamtheit die Zuversicht ansteigt, dass auch sie gleichberechtigte ungarische Staatsbürger sind, und gleichzeitig davon überzeugt, dass weder ihre Voreltern noch sie Träger einer „kollektiven Schuld“ waren oder sind.

Wirft man einen blickt in das Telefonverzeichnis der heute etwa 30.000 Einwohner erfassende Stadt, so kann man darin zahlreiche deutsche Namen entdecken. Nimmt man dazu jene, die überhaupt keinen Telefonanschluss haben und/oder im Verzeichnis nicht angeführt sind, bzw. jene, die der Technik folgend sich mit einem Handy begnügen, so steigt die Zahl der deutschen Familien wesentlich an. Ihre Träger sind alle Zuwanderer aus verschiedenen Gegenden und zu verschiedenen Zeiten, aber auch – wie weiter oben angedeutet - aus verschiedenen Gründen. Ein Teil davon lebte isoliert, weil er meinte, einer höheren Schicht anzugehören, als die ungarischen Urbewohner, ein anderer wagte aus politischer Furcht oder aus Minderheitskomplexen seine Identität nicht zu enthüllen. In beiden Fällen folgt mit der Zeit und auch durch Generationswechsel eine langsame Anpassung an die Mehrheitsbevölkerung, die aber auch in vielen Fällen mit einer weitgehenden Assimilation verbunden ist.

Man kann sicher dagegen argumentieren, ob und wieweit deutsche Namen uns berechtigen, hinter ihnen eine deutsche Herkunft zu vermuten. Untersucht man aber die ungarische Geschichte der vergangenen zweihundert Jahren, so findet man in hoher Zahl freiwillige oder z.B. in der Zwischenkriegszeit auch Zwangs-Namenänderungen ins Ungarische, aber kein einziges Beispiel ist anzuführen für das Gegenteil.

Diese Argumente - in zahlreichen Einzelgesprächen und gelegentlich bei Veranstaltungen angeführt - machten erst bei vielen bewusst, dass sie einen deutschen Namen führen, der auf deutsche Wurzeln ihres Familienstammes zurückzuführen ist. Die Isolation, in der diese Menschen aus den oben angeführten Gründen lebten und zum Teil heute noch leben, machte sie in vielen Fällen verschlossen und beschleunigte eine teilweise oder völlige Anpassung an ihre unmittelbare Umwelt.

Diese Situation bot sich auch in Dunakeszi als Ausgangspunkt an, als die Selbstverwaltung der deutschen Minderheit vor fast vier Jahren ihre Tätigkeit begonnen hat. Sie bestimmte unsere Aufgabe, die Methoden und Möglichkeiten unserer Arbeit. Berichte über die Vertreibung (laut Statistik traf sie in Dunakeszi von den damaligen Einwohnern insgesamt zwei Personen) mit ihrer Brutalität und überhaupt informierende Vorträge bzw. Gespräche über die Vergangenheit von der Ansiedlung der Deutschen in Ungarn bis zu ihrer Vertreibung waren im allgemeinen an die Bewohner der Stadt, an die Mehrheitsbevölkerung und an die deutsche Minderheit zu richten. Dabei mussten politische Phrasen von einst, die die „kollektive Schuld“ nach 1945 begründen sollten, widerlegt werden, aber auch jene Gründe angeführt werden, wie und auf welche Weise im 18. Jahrhundert Deutsche in einer so hohen Zahl nach Ungarn kamen. Für die Mehrheitsbevölkerung dienten diese Gespräche zur Information, zur Richtigstellung der eigentlichen Gründen, dass nämlich nach 150 Jahren Türkenherrschaft große Teile Ungarns entvölkert, die Natur völlig verwildert war. Diese mussten wieder oder zum Teil überhaupt erst urbar gemacht werden. Der Wiener Hof, die Kirchen und die weltliche Aristokratie brauchten für dieses Ziel Arbeitskräfte. Für die isoliert und in einer Art „innerer Emigration“ lebenden vertriebenen Deutschen wirkten unsere Gespräche ermutigend. Sie waren anfangs überrascht, dass man über diese Zeit überhaupt und der Wahrheit entsprechend reden darf. Erreicht sollte mit Vorträgen und Gesprächen solcher Art werden, dass diese Menschen aus ihrer Isolation heraustreten und zu einander finden. Der nächste Schritt war, und darauf versuchten wir besonderes Gewicht zu legen, die Nachkriegslage auf deutschem Sprachgebiet bekannt zu machen, von den auf vier Zonen geteilten Staat der ersten Jahre bis zum wieder vereinten Deutschland.

Da bei vielen Ungarn bis heute aus eigenen Erlebnissen, als Überlieferungen in der Familie oder im Freundeskreis, bedingt auch durch die Geschichte, eher eine Neigung zur Ablehnung Deutschland gegenüber, als ein Freundschaftsgefühl, erwies es sich für wichtig, deutsch-ungarische Kontakte, Persönlichkeiten, die von beiden Seiten geschätzt und geehrt werden, in den Vordergrund unserer Arbeit zu rücken. Da Dunakeszi eine musikliebende Stadt ist, begannen wir mit Konzerten zu Jubiläen von solchen Persönlichkeiten. Ein Konzert zum Andenken an die Heilige Elisabeth (in Ungarn als „Árpádházi Szent Erzsébet“, in Deutschland als „Heilige Elisabeth von Thüringen“ geehrt) erwies sich in der Sankt Michael-Kirche als ein richtig gewähltes Thema, das die ungarische Mehrheit ebenso ansprach als die deutsche Minderheit. Mit ähnlicher Absicht gedachten wir im Rahmen einer Konzertveranstaltung an Sisi (Kaiserin von Österreich und Königin von Ungarn). Auf literarischem Gebiet gaben wir eine zweisprachige Auswahl von Nikolaus Lenaus Gedichten heraus, der sich selbst als „deutschsprachiger Dichter und ungarischer Staatsbürger“ bezeichnete. Darüber hinaus waren an musikalischen Veranstaltungen Franz Liszt, Franz Erkel und andere bedeutende Künstler und Tonsetzer, die in beiden Staaten besonders beliebt sind, jedes Jahr auf der Tagesordnung. Auch Diskussionsabende veranstalteten wir über verschiedene Epochen der Geschichte, bei denen Deutschland und Ungarn zusammenging, bzw. wo es bis heute verschiedene, einander entgegen gesetzte Meinungen gibt, oder in breiteren Volksmassen einander widersprechende Vorurteile bestehen. Mit solchen Unternehmen versuchten wir Gegensätze zu entspannen und gleichzeitig im Sinne der Europäischen Union zu verfahren, deren Bestrebungen darauf ausgerichtet sind, dass Minderheiten als Bindeglied zwischen zwei Nachbarvölkern wirksam werden sollen.

Eine überspannte Forcierung zur Bekenntnis zu einer deutschen Identität, wie das gelegentlich unüberlegt als Phrase auftaucht, haben wir nie befürwortet. Unsere Veranstaltungen richteten sich an die Gesamtbevölkerung der Stadt, um uns nicht mit einer Trennwand abzuschirmen von der Mehrheitsbevölkerung, sondern einander näherzurücken und damit gegenseitig die Kultur, Gebräuche und gesamte Lebensführung des je anderen möglichst gründlich kennenzulernen. Ein Lippenbekenntnis zu den deutschen Voreltern mit schönen Worten hätte nicht viel genützt. Unsere Bestrebung ging deshalb vor allem dahin, dass wir Menschen verschiedener Herkunft zusammenführen. Dies bezweckte auch ein auf unsere Anregung veranstalteter gemeinsamer Kulturtag aller Minderheiten der Stadt.

Parallel zu diesen Veranstaltungen und Versuchen, einen richtigen Weg zu finden, legten wir das Hauptgewicht auf die Jugend, auf die Schüler und Schulen der Stadt. Unsere Ansprechpartner waren dabei die ca. 20 Deutschlehrer der städtischen Schulen, sowie Sprachlehrer für Deutsch von mehreren Sprachschulen. Unser Kontakt ist auf diese Weise mit den Schulen als sehr gut zu bezeichnen. Auf eigene Kosten gründeten wir für Deutschlehrer und für die besten Schüler in Deutsch den „Nikolaus-Lenau-Preis“. Jedes Jahr entscheidet ein Kuratorium aus Deutschlehrern im Einverständnis mit den Schuldirektoren über einen Preis für den/die beste/n LehrerIn des Jahres. Ein zweites Kuratorium spricht im Einverständnis mit dem zuständigen Schuldirektor pro Schule den besten Schülern (1-3) den sog. „Lenau Schülerpreis“ zu. Den Lehrer-Preis überreicht der Bürgermeister von Dunakeszi am Tag der Pädagogen, den Schülerpreis bei der Abschluss-Jahresfeier ein Mitglied des Vorstandes der Deutschen Minderheit der Stadt. Die bisher beiden Preisverleihungen wurden bei den Deutschlehrern und besonders bei den Schülern mit großer Freude entgegengenommen, sie wirken – nach Meinung der Schüler – auch beim Weiterlernen, bei der Aufnahme in eine höhere Schule.

Erwähnt werden müssen noch jene Diskussionen, die wir auf Einladung eines Vorstandsmitgliedes in seinem eigenen Heim mit interessierten Bewohnern der Stadt führen konnten. Vortragende waren anerkannte Persönlichkeiten der Stadt, bzw. einmal auch die Leiterin der Abteilung der Ungarischen Akademie der Wissenschaften für ethnischen und Minderheitenfragen.

Zur Vorführung aus der Volkskultur der Ungarndeutschen haben wir durch Einladung von Volkstanz- und Gesangsgruppen aus Schwabendörfern der Umgebung jährlich einmal-zweimal Abende veranstaltet. Da uns aber kein entsprechender Vortragssaal zur Verfügung steht, stießen wir auf diesem Gebiet auf große finanzielle Schwierigkeiten. Für die klassische „hohe“ Musik waren uns die kirchlichen Behörden der Stadt behilflich. Bisher hatten wir in zwei katholischen Kirchen Konzerte veranstaltet; das eine wurde von unserer eigenen Blaskapelle gegeben, die wir zwischendurch gründen konnten.

Das Ergebnis unserer konsequenten Arbeit ist, dass wir für dieses Kalenderjahr bereits im voraus ein Jahresprogramm zusammenstellen konnten, das mit einem Auftritt von Lehrern und Schülern der städtischen Gesangschule das Jahr eröffnet wurde, und mit einem zweiten es am Jahresende geschlossen wird. Der eigene Chor gestaltete einen Frühlingsabend im Mai in der Sankt Emericus-Kirche und wird im Herbst den bayrischen Traditionen folgend in einer Gaststätte am Donau-Ufer unseren Gästen ein Oktoberfest bieten. Jährlich unterstützen wir zwei Schulgruppen bei einer Deutschlandreise, die mit Begegnung und Unterricht von dortigen Lehrern verbunden ist.

Zusammenfassend kann folgendes festgestellt werden: Das Eis ist gebrochen. Unsere Minderheit ist in der Stadt anerkannt und beliebt, die Orts- bzw. Lokalpresse berichtet regelmäßig über unsere Veranstaltungen. Ein Wunsch wird immer lauter ausgesprochen, der in Richtung zeigt, das deutschsprachige Gebiet (Deutschland, Österreich, die Schweiz) bereits im Schüleralter kennen zu lernen. Von den Eltern ergänzt kommt ein zweiter Wunsch dazu, dass nämlich die Stadt neben den bereits bestehenden Partnerstädten in Rumänien, Bulgarien, Polen und Italien auch in Deutschland einen Partner finden möge, möglichst an der Donau, wodurch eine Verbindung zwischen einstigen Römer Limes-Festungen, heute Donaustädten, verwirklicht werden könnte. Auch ein weiterer Wunsch von elterlichen Munde wurde oftmals wiederholt: ihre Kinder mögen doch neben dem Englischen auch die deutsche (in manchen Fallen die bereits oder zum Teil vergessene Muttersprache) durch unmittelbaren Kontakt sich aneignen. Man denkt dabei an Begegnungen, bzw. an Austausch von Kindern von Familie zu Familie auf gegenseitiger Basis: Einen Sommerurlaub könnte ein deutsches Schulkind in Dunakeszi und/oder Umgebung eine bestimmte Zeit verbringen, nächstes Jahr würde dann eine deutsche Familie ein ungarisches Kind aufnehmen.

Mit dem bisherigen Bericht, der im Freundeskreis bekannt gegeben und mit Freude aufgenommen wurde, nähern wir uns langsam dem Schluss der Wahlperiode. Wir hoffen, dass wir nach den Neuwahlen in dem abgesteckten Rahmen trotz Geldknappheit unsere Arbeit fortsetzen können. Es sei noch trotz aller in die Irre führenden Meldungen der Medien, ausdrücklich zu betonen, dass die Selbstverwaltungen vom Staat in finanzieller Hinsicht sehr knapp gehalten werden. Die meisten Minderheiten-Selbstverwaltungen verfahren auf ähnliche Weise: die staatliche Unterstützung verwenden wir ausschließlich für kulturelle Zwecke, den Begriff Honorar haben wir von Anfang an aus unserem Vokabular gestrichen. Da die staatliche Unterstützung über die Selbstverwaltung der Stadt an die Minderheiten geht, ist diese Behauptung von aller Welt leicht zu kontrollieren. Manche Medien, die das Gegenteil behaupten, sollten sich vielleicht vorher erst bei den Finanzabteilungen der Selbstverwaltungen informieren.

Prof. Dr. Anton Mádl
Vorsitzender der Deutschen Minderheitenselbstverwaltung der Stadt Dunakeszi