Szeretne rendszeresen hírekről, cikkekről értesülni?
Lájkolja Ön is a –> Zentrum Facebook oldalát
A német-magyar kapcsolatok 1100 éve, 2. rész
Szent István megteremtette a Magyar Királyságot, új vallást, törvényeket és jövőképet adott hazánknak. Egy hasonlóan karizmatikus uralkodó talán képes lett volna megszilárdítani az eredményeket, de az őt követő királyoknak – különösen Péternek és Aba Sámuelnek – hatalmuk puszta megtartása is komoly erőfeszítéseket igényelt.
Magyarország a Német-Római Birodalom érdekszférájának része volt. Ez azzal is járt, hogy a császárok rendre beavatkoztak a magyar trónviszályokba. A velencei származása dacára „Német” Péternek is nevezett királyunk III. Henrik fegyveresei segítségével szerezte vissza trónját a ménfői csatában (1044), ami már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a magyar előkelők hazaárulóként tekintsenek rá. Súlyosbította helyzetét Vata pogánylázadása, amelynek során Gellért püspök is vértanúhalált halt. Péter sorsát végül az István által megvakíttatott Vazul fiának, Andrásnak hazatérése pecsételte meg. Végzetesen.
A Birodalom ellenében persze nem lehetett tartós uralkodásra berendezkedni. András – bár a Péter által kilátásba helyezett hűbéri viszonyt elfogadhatatlannak tartotta – békeköveteket küldött a császárhoz, de nem járt eredménnyel. 1050-ben és 1051-ben újabb német-magyar háborúk következtek, de a felperzselt föld taktikája, majd Búvár Kund hősiessége megálljt parancsolt az inváziónak.
A külső veszedelem elhárult, de András és öccse, Béla viszálya csak most vette kezdetét. A fő vita természetesen a trónöröklés volt: András eredetileg Bélát szánta utódjának, ám fia, Salamon születése után megmásította akaratát. Salamon András halálát követően feleségével, a későbbi IV. Henrik császár nővérével a császárságban kapott menedéket, ahonnan már német lovagsereg kíséretében tért vissza. Érthető okokból Salamon király is a német orientáció híve volt, azonban hiába volt a birodalom segítsége, a felemás megítélésű Árpád-sarj is a belharcok áldozata lett.
Szent László 1086-os trónra lépésével viszonylagos nyugalom köszöntött be hazánkba. A német uralkodók figyelmét ekkortájt elsősorban a pápasággal folytatott harc, majd a keresztes háborúk kötötték le. A magyarokkal való viszony hűvös maradt, de már nem nyíltan ellenséges. A keresztes hadak átvonulása során a nyugatiak megismerkedhettek Magyarország vonzó környezeti adottságaival és az udvar befogadókészségével: ennek is köszönhető, hogy egyre több hospes, azaz telepes érkezett a Kárpát-medencébe. A spontán település mellett uralkodói kezdeményezésre is érkeztek „vendégek” az országba, többek között II. Géza egy oklevele is ilyen invitálásról tanúskodik. Az ő idejében kezdődött meg Dél-Erdély német betelepítése is.
Persze a magyarok és a németek viszonya ekkor sem volt mentes a viszályoktól. A konfliktus II. András idején érte el csúcspontját. Gertrudis királyné meggyilkolását jól ismerhetjük Bánk bán történetének különböző feldolgozásaiból. A Német Lovagrend Barcaságba való telepítése sem növelte az erőtlen király népszerűségét: a kunok elleni védelemben sikeres vitézek önálló államot szerettek volna kiépíteni, ezért a királynak fegyveresen kellett kiszorítani őket Magyarországról.
András felesége halálát követően sem szakított teljes mértékben németbarát politikájával. Magyarország megmaradt befogadó országnak, az 1222-es Aranybulla is kitért a telepeseket megillető szabadságjogokra – igaz, arra is, hogy azok kiviszik az országból annak gazdagságát, és eszük ágában sincs magyarrá válni. Különösen igaz volt ez az erdélyi szászokra, az ő sajátos kiváltságaikat az 1224-ben kiadott, Andreanum néven ismertté vált szabadságlevél rögzítette.
A magyar-szász közös múlt kezdeteiről és magáról az Andreanumról részletesen sorozatunk következő részében számolunk be.
Mayer István