Szeretne rendszeresen hírekről, cikkekről értesülni?
Lájkolja Ön is a –> Zentrum Facebook oldalát

Interjú Egri Miklóssal,
a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja
Intézményfenntartó és Működtető Közalapítvány kuratóriumának új elnökével

Mintegy fél éve Egri Miklós vezeti a Baján működő Magyarországi Németek Általános Művelődési Központját fenntartó és működtető közalapítványt. A MOL fogyasztói szolgáltatások üzletágának stratégiai projektjeiért felelős igazgatója maga is az említett oktatási intézmény gimnáziumában érettségizett. Elmondása szerint rendkívül sokat köszönhet az ott megalapozott nyelvtudásának, az ott megismert német közösségnek, valamint az iskola által közvetített modern és nyitott szemléletnek. Az intézményhez és a magyarországi német közösséghez való kötődéséről, az eddigi nagyívű pályájáról, valamint a terveiről beszélgettek vele.

Honnan indult a kötődése a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjához?

14 éves koromban, a továbbtanulás kapcsán kerültem először kapcsolatba az akkori Frankel Leó Gimnáziummal, a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja jogelődjével. Budapesten éltem, így emiatt elsősorban egy budapesti angol kéttannyelvű gimnáziumba készültem, ahová végül nem vettek fel; bajai iskolába viszont – ahová nem is jelentkeztem – igen. A nulladik évfolyamba kerültem, ahol egy évig szinte kizárólag németet tanultunk azért, hogy elérjük a gimnázium megkezdéséhez és bizonyos tantárgyak németül való tanulásához szükséges nyelvi szintet. A mi családunkban amúgy senki nem beszélt németül, akkoriban a „ß” betűt „B”-nek olvastam volna. Ugyanakkor a felmenőimben megtalálható a magyarországi német vérvonal is. A nagyapám a baranyai Felsőmindszenten volt molnár, édesanyám első nyelve a német volt. Úgy hozta a sors, hogy a világháborút követő sorscsapások a mi német családunkat is elérték. Mivel nagyapám a foglalkozásából adódóan igen tehetős volt, minden kapcsolatát felhasználta, hogy ne kerüljön fel a család neve az elűzendők listájára. Ezt sikerült is elintéznie, de onnantól megtiltotta a családban a német szót. Tette ezt úgy, hogy nem tudta, hogy pár évre rá majd kommunisták jönnek, akik vele akarnak példát statuálni, aztán végül kulákperbe fogják és meghurcolják. Mesébe illő történet, ahogy megmenekült: az ítélőbírója az a korábbi környékbeli jegyző volt, akinek a háború után segített, és aki sírva köszönte neki a gabonát, lisztet, és aki egykor azt mondta, mindezt soha nem fogja tudni meghálálni. A tárgyalás után ez a bíró odament a nagyapámhoz, azt mondta neki, hogy menjen azonnal az állomásra és tűnjön el, mert még egyszer nem tud segíteni neki. Így került a család Budapestre. A sors fintora, hogy a véletlen iskolaválasztás során keveredtem vissza a család német gyökereihez, hiszen az említett történetek ekkor tudatosultak bennem.

Mit adott ez az iskola, ami a későbbi tanulmányai, munkája során hasznosnak bizonyult, és amit nem lehetett volna másutt megszerezni?

Nagyon sok mindent kaptam ettől az iskolától, nap mint nap gondolok rá. Az egyik a stabil nyelvtudás. Csak egyetlen példát említenék: az egyetemi tanulmányaim után Münchenbe költöztem és 13 évig éltem ott. A kollégáim elismerően nyilatkoztak a magas szintű némettudásomról és a választékos szóhasználatomról – még úgy is, hogy az iskolában messze nem tartoztam a legjobb németesek közé. A másik, amit kiemelnék, az iskola szenzációs közösségépítő ereje, a harmadik pedig a kultúrához való kötődés – főleg a német néptáncon keresztül. Szauter Terézia, az intézmény jelenlegi főigazgatója a középiskolás éveimben pályakezdő tanár volt. Egyszer bejött a csoportunkba, összehúzta a szemöldökét és megkérdezte, hogy melyik fiú „szeretne” a néptánccsoportba jelentkezni. Ilyen motiváció mellett természetesen jelentkeztünk. Öt évig voltam az együttes tagja. Ennek is sokat köszönhetek, azóta is az alapfilozófiám: dolgozz keményen, bulizz nagyokat!

Az érettségi után merre indult el?

Pécsett folytattam az egyetem közgazdaságtudományi karán. Két féléven át tanítottam diáktársaimat németre, hogy megszerezhessék a diplomához szükséges nyelvvizsgát, aztán elvégeztem a német nyelvű közgazdasági szakképzéseket, majd megszereztem a szakmai német nyelvvizsgát. Mellette a jogi karon szereztem szakoklevelet, majd következett egy egyéves tanulmányút az Amerikai Egyesült Államokba, ahol MBA végzettséget szereztem egy magánegyetemen. Ott a campuson belül munkát vállaltam. A munkaszervezéssel egy Németországból áttelepült kolléga foglalkozott, aki meglátta az önéletrajzomban, hogy az ötödév előtti nyáron a Siemens müncheni beszerzési osztályán teljesítettem gyakorlatot, s azonnal német nyelvre váltott, majd – átlépve az egyetemi hallgatói munkák ranglétrájának minden fokát – rögtön meg is kaptam az elérhető legigényesebb munkát. Tehát még az USA-ban is hasznát vettem a Baján szerzett német nyelvtudásomnak. Az amerikai tanulmányokat követően tényleges munkát ajánlottak a Siemenstől, így 2001-től 13 éven át dolgoztam Németországban, ahol német állampolgárságot is szereztem. A csúcs az volt, amikor egy hatezer főt foglalkoztató belső szolgáltatói központ négy menedzsercsoportjának az egyikében voltam felelős a stratégiai projektekért: az üzleti profilunkba illeszkedő tevékenységek magas bérköltségű országokból alacsonyabbakba való áthelyezésével foglalkoztam.

Hová vitte az útja azután?

Azután következett Magyarország. 14 év külföldi tartózkodás után el kellett döntenem – de akkor már harmadmagammal, a kis családommal – hogy megpróbáljuk-e Magyarországot, feladjam-e a már kialakult üzleti karriert egy új környezetért. Bár rengeteg barátunk, ismerősünk volt itthon, még sosem dolgoztam Magyarországon az üzleti életben. Jó öt évvel ezelőtt tehát teljesen új fejezet kezdődött számomra. A Magyar Fejlesztési Banknál eltöltött háromnegyed év múltán átkerültem a MOL-hoz a társasági szolgáltatások igazgatójának pozíciójába.

Jó döntés volt hazajönni?

Igen! Egyrészt, amiatt mert itt jó az időjárás – apróságnak tűnik, de aki például Münchenben él, ahol sokat esik az eső és felhős az ég, az tudja, hogy ez milyen élettani hatásokkal jár. Másrészt mivel a barátaimmal – akikkel 14 év eltelte után ugyanott folytattuk, ahol egykor abbahagytuk – sokkal többet találkozhattam. A döntés azért is volt súlyos, mert gyakorlatilag arról szólt, hogy hazajövünk, avagy örökre külföldön maradunk a családommal. És azt gondoltam, akkor kell jönni, amikor az embert hívják. A globális területen eltöltött 14 év tapasztalatommal öt éve még nagyon kevesen rendelkeztek, így tudtam, hogy sokkal több lehetőség nyílik meg előttem itthon, mint Németországban. Az a tapasztalat és munkakultúra, amivel azok rendelkeznek, akik kimentek, majd visszajöttek, hosszú távon a mi társadalmunkat erősíti. Egyszerűen másképp látom a világot. Minderre pedig a kislányomnak is esélyt szeretnék adni. Ennek megalapozását azzal kezdtem, hogy a születése óta és mind a mai napig csak németül beszélek vele, így mára tökéletesen beszéli a nyelvet és egy osztrák iskolába jár.

Ilyen felelősségteljes munka mellett honnan jött a motiváció, hogy elvállalja a kuratóriumi tagságot, majd az elnöki teendőket a közalapítványban?

A kuratórium közelébe akkor kerültem, amikor hazaköltöztünk. Iskolai svábbáli meghívót kaptam Szauter Teréziától, és a bálon tudtam meg, hogy tulajdonképpen egy irányított „csapdába” kerültem. Az alapítvány kuratóriumában ugyanis üresedés volt, és az elnök olyan embert szeretett volna, aki kapcsolódik a németséghez, az iskolához, motivált, agilis, és megújulást, fejlődést keres. „Véletlenül” épp az ő asztalához ültettek bennünket. Csontos Attila, az elődöm elmondta, hogy a kuratóriumi tevékenység mivel járna. Azt gondoltam, ennyinek bele kell férnie. Ahogy már hangsúlyoztam, sokat köszönhetek ennek az iskolának. Az az alapelvem, hogy az embernek egy rendszerbe vissza is kell tennie, hiszen ha csak kivesz, akkor az a rendszer nem fenntartható. Így lettem kuratóriumi tag.

Azóta eltelt néhány év tagként, és a múlt év vége óta Ön a kuratórium elnöke.

Igen. Attila, a kuratórium és az intézményvezetés külön-külön is úgy látta, hogy az iskola érdekében és a megújulás jegyében új vezetésre lenne szükség. Olyan személyt kerestek, aki rendelkezik vezetői tapasztalattal, jól beszél németül, jártas mindkét kultúrában, fiatal és dinamikus, valamint átlátja ezt a nagy intézményt. Gyakorlatilag kész helyzet elé lettem állítva, de nem is nagyon gondolkodtam rajta. Erkölcsileg nem is volt más választásom, minthogy elvállalom a feladatot. Három gondolat vezérelt: Egyrészt hogy itt tanultam, tehát az elkötelezettségem százszázalékos. Másrészt az, hogy a német a legsikeresebb nemzetiség Magyarországon, és ez olyan dolog, amire vigyáznunk kell, amit tovább kell építenünk, és ez csak az iskolarendszeren keresztül megy. Az MNÁMK-ba járó fiatalok úgy nevelkedek, hogy lesz önálló véleményük a világról, elfogadók, tesznek a környezetükért, kötődnek a német közösséghez és fel is vállalnak érte teendőket. A harmadik gondolatom pedig gazdasági szakemberként az volt, hogy Magyarország a történelme okán a német kultúrához nagyon közel álló ország – ezért is van itt ennyi német cég. Egész másképp áll a dolog, ha a befektető a saját anyanyelvén kommunikálhat a szakemberekkel, ha pedig Németországból hoz be munkavállalókat, akkor azok családjai számára német nevelési-oktatási intézmények állnak rendelkezésre. Ennek az alapítványnak tehát igenis van nemzetgazdasági jelentősége.

Új érának számít-e az Ön elnöksége az MNÁMK-t fenntartó közalapítvány életében?

Nagyon nagyra tartom az elődöm, valamint a jelenlegi struktúrát kialakító korábbi iskolavezetés eddigi tevékenységét. Abban látom a feladat lényegét, hogy ami most működik, azt hosszú távon meg kell őriznünk, az eddigi sikereket és eredményeket meg kell tartanunk. Ez elsőre egyszerűnek tűnik, de nem az! Kemény munka folyik azért, hogy valamennyi diákunk a képességeinek megfelelő, legjobb képzésben részesülhessen, miáltal aztán a lehető legtovább jut majd; emellett pedig évről évre megy a versengés azért, hogy minél jobb képességű tanulók jöjjenek az iskolánkba. Tehát az a mi dolgunk, hogy legyen megfelelő hírverés, hogy az eddigi eredményeink minél jobban menjenek át a köztudatba, mert mi azt szeretnénk, hogy a lehető legjobb képességű gyerekek jöjjenek hozzánk, és ezeket a képességeket még jobbá tegyük. Akár országos szinten is láthatóbbá szeretném tenni azt, hogy a magyarországi németség kulturális és gazdasági értelemben is komoly lehetőségekkel rendelkezik. Szoktam mondani, hogy jó dolog, ha az ember jót tesz egy szervezeten belül; annál sokkal jobb, ha beszél is róla; ám annál még jobb, ha mások beszélnek róla!