Szeretne rendszeresen hírekről, cikkekről értesülni?
Lájkolja Ön is a –> Zentrum Facebook oldalát
1989. június 27-e bevonult Európa történelmébe. Ezen a napon egy szimbolikus jelentőségű esemény keretében Ausztria és Magyarország külügyminiszterei, Alois Mock és Horn Gyula, Sopronnál átvágták kamerák előtt a vasfüggönyt.
A vasfüggöny története az ominózus esemény előtt már több mint 40 évre nyúlt vissza. A hidegháború alatti, Európát megosztó határvédelmi rendszerre vonatkozó elnevezés Winston Churchill fultoni (USA) beszédében hangzott el még 1946-ban. A híressé vált beszédben esett szó először egy vasfüggönyről, mely a Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig ereszkedik le a kontinensre, amely elválasztja egymástól Európa országait, és a közép- és kelet-európai államokat szovjet befolyás alá helyezi.
A beszéd idején Európa ezen országai gyakorlatilag már a második világháború végétől szovjet megszállás alatt voltak. Még Ausztria egy részén is szovjet csapatok állomásoztak egészen 1955-ig.
A vasfüggönyt 1948-tól kezdődően egyre áthatolhatatlanabbra építették meg, gyakorlatilag a Barents-tengertől egészen a Fekete-tengerig futott. A választóvonal Európának nemcsak a fizikai, hanem egyben a politikai és gazdasági megosztottságát is jelentette. Ugyanakkor bizonyos időkben lehetőség nyílt az „embertelen drótkerítésen átbújni”, ami a mintegy 260 kilométer hosszú osztrák-magyar hátárszakaszra is érvényes volt.
Magyarország megszállásának kezdetén, szinte rögtön a második világháború végét követően, magyarországi németek tízezreit hurcolták el malenkij robotra, rengetegen kerültek hadifogságba, és százezreket érintett a jogfosztás, vagyonelkobzás és a Németországba való elűzetés, ahol menekültként tekintettek rájuk, és általában sem láttak éppen szívesen. Sok férfi többéves szovjet hadifogságot követően 1951 után magyar fogságba, a tiszalöki internálótáborba került. Magyarországi fogságuk idejére az „otthon hagyott” családjaikat, illetve családtagjaikat rég elűzték házaikból és sokan tartózkodtak már az időközben létrejött Nyugat- vagy Kelet-Németországban. A hadifoglyok szabadulásukat és a „rést a drótkerítésen” egy –még 1946-ban– elűzött honfitársuknak köszönhették.
Dr. Leber Lajosnak hívták azt az embert, aki – miközben a foglyok visszatérhettek a Magyarországon, az NDK-ban és az NSZK-ban levő családjaikhoz – a baden-württembergi tartományi parlament CDU-s képviselője volt. A sváb származású Leber Lajos 1903-ban született Törökbálinton, és már elűzetése előtt is rengeteget tett a magyarországi németek ügyéért, illetve a magyarokért is. 1946-os elűzetése után a stuttgarti Caritas Menekültsegély vezetője lett. Még ugyanabban az évben megalapította a hazájukból elűzött magyarországi németek lapját, az Unsere Post-ot, illetve az évente megjelenő Unser Hauskalender és az Ungarndeutsche Landsmannschaft (Magyarországi Németek Honfitársi Egyesülete) baden-württemberg-i megalakulása is az ő érdeme. Éveken át küzdött a tiszalöki foglyok szabadulásáért, így többek közt CDU-politikusi minőségében Konrad Adenauer kancellárral is folytatott beszélgetéseket, levelet írt Rákosi Mátyásnak és az időközben miniszterré lett Nagy Imrének is, mire azok végül visszatérhettek családjaikhoz, illetve 1954-ben a tábort is felszámolták.
Dr. Leber nem csak a régi hazában maradt magyarországi német honfitársainak segített. Az 1956-os forradalom idején az általa vezetett Caritas és a Landsmannschaft révén az NSZK-beli elűzött magyarországi németek 250 tonna tárgyi (gyógyszereket és élelmiszert) és 5000 DM pénzbeli segélyt gyűjtöttek össze. Ez a hatalmas mennyiségű adomány több szállítmánnyal érkezett az osztrák-magyar határon át a régi hazába.
Magyar állampolgárok legnagyobb számú tömege a vasfüggönyön keresztül az 1956-os forradalom alatt, illetve azt követően késő őszig kelhetett át. Ez a menekülés gyakorlatilag mintegy kétszázezer ember illegális határátlépését jelentette. Dr. Leber 1974-ben bekövetkezett haláláig a magyarországi németek német társadalomba való integrálásáért fáradozott, ez vonatkozott az 1956-os sváb menekültekre is, még ha azok létszáma a „disszidensek” 5%-át sem tette ki.
Érdekes, hogy az 1956-os menekülést nem önmagában a forradalom tette lehetővé, hanem az is, hogy a határellenőrzési rendszer épp aknamentesítés alatt állt azzal a tervvel, hogy azt újabbakkal helyettesítik. A menekültek hullámait a fegyveres szovjet katonák egyre szigorúbb határellenőrzése állította meg. 1957-től a szögesdrótrendszert újra telepített aknákkal egészítették ki. Az aknákat csak az 1970-es évektől váltotta le egy szovjet elektromos jelzőrendszer, ami az 1980-as évek végére technikailag elavult. A vasfüggöny morális létjogosultságát végül már a reformkommunista kormánytagok is megkérdőjelezték.
A vasfüggöny tulajdonképp azzal a szándékkal épült, hogy az ország saját polgárait akadályozza a nyugatra jutásban. 1987-től a legtöbb magyar állampolgár – köztük a magyarországi németek is igényelhettek már világútlevelet. Az utazás így már nem volt bizonyos feltételekhez kötve, amit korábban csak évenként egyszer, nyugati rokontól érkezett meghívólevél esetén engedélyeztek, vagy háromévente turistaútlevéllel vált csak lehetővé.
A vasfüggöny magyar határszakaszának nyitása és felszámolása elsősorban az NDK-menekülteknek jelentette a szabadságot. 1989. augusztus 19-én történt az ún. Páneurópai Piknik, majd szeptember 10-én a vasfüggöny magyarországi határszakaszát számolták fel először Európában.
Taggá válásunknak köszönhetően szerencsére a határok nélküli Európai Unióban élhetünk. Csak kivételes esetekben fordulhat elő – ilyen volt a 2020-as koronavírus-krízis is – hogy az EU belső határait lezárják.
A szabadság olyan mint az egészség, fontossága csak akkor tűnik fel, amikor elveszítjük. A schengeni határokat nem szabadna magától értetődőnek vennünk. Erre is felelősséggel kell vigyáznunk, ahogy az elődeink által kiharcolt jogokra, hogy egy szebb világot hagyhassunk utódainkra.
Frei Nándor
Főoldali kép: mult-kor.hu