Dr. Márkus Beáta* megemlékezése a Magyarországi Németek Elhurcolása és Elűzetése emléknapja alkalmából
„Január 19-én egy egész ország emlékezik meg az 1944/1945 után történtekről
annak szellemében, hogy eltérő származása,
anyanyelve, szokásai, identitása miatt
soha többé ne üldözhessenek senkit Magyarországon”
2012-ben a Magyar Országgyűlés január 19-ét, az elűzetés 1946-os kezdetének évfordulóját a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította. Ezzel az 1944/1945-ös elűzésekben résztvevő európai államok közül elsőként ismerték el ilyen módon a német kisebbséget ért meghurcolás igazságtalanságát, és az addig csak helyi, esetleg regionális szinten történő megemlékezéseket országos emléknapok vették át.
Január 19. szimbolikus dátum. Ekkor indult el Budaörsről az első szerelvény a korábban már jogaiktól, állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott magyarországi németekkel az ismeretlenbe. Ezt az első szerelvényt aztán számos további követte országszerte 1946-ban, 1947-ben és 1948-ban, amelyek mintegy 200.000 főt szállítottak el az országból azzal a szándékkal, hogy ezek az emberek soha többé ne térhessenek vissza Magyarországra. Közben a célállomás is megváltozott: mivel az amerikai zónában akadozott a magyarországi szerelvények felvétele, a magyar állam vezetése engedélyt kért és kapott Moszkvától, hogy nagyjából 50.000 főt a szovjet megszállási zónába, a későbbi NDK-ba telepíthessen.
Az elűzés jogalapjául a Potsdami egyezmény szolgált, ahol a győztes nagyhatalmak kimondták a németség kollektív felelősségét a második világháború szörnyűségeiért, a német lakosság Németországba telepítését pedig Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország számára engedélyezték. Engedélyezték, nem pedig parancsba adták, ahogy arra a későbbiekben sokan, tévesen hivatkoztak. A potsdami döntés Európában 12–15 millió ember számára jelentette hazája elvesztését és a kényszeres Németországba települést, sokszor olyan embertelen körülmények között, hogy több millió ember vesztette életét az út során.
Magyarországon 1945 végén rendelet született az „áttelepítés” lebonyolításáról. Ennek alapján azok eltávolításáról döntöttek, akik magukat az 1941-es népszámláláson német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallották, akik a korábban magyarosított családnevüket visszanémetesítették. Továbbá, akik a (korábban legálisan működő) Volksbund mozgalom tagjai voltak. Továbbá, akik (a magyar és német államok közti megállapodás értelmében legálisan) a magyar Honvédség helyett a Waffen-SS-ben szolgáltak.
Mire a rendelet megszületett, és az első szerelvények megindultak, a német kisebbség kollektív büntetése már hónapok óta folyamatban volt. A háborús szörnyűségek után a szovjet Vörös Hadsereg mintegy 30.000 német származásút hurcolt el több éves kényszermunkára, közülük minden harmadik életét vesztette a fogság éveiben. A Magyarországon maradtakra is nehéz megpróbáltatások vártak: népbírósági perek, jogfosztás, vagyonuk és földjeik elkobzása, összeköltöztetés, sok esetben kényszermunka és internálás az országon belül. Mindezt egy radikálisan németellenes sajtóhadjárat követte azzal a céllal, hogy a magyar lakosság számára legitimálják a német kisebbség meghurcolását. Ilyen körülmények között kellett az érintetteknek hazájukat elhagyni, amit sok esetben akár több éves bizonytalanság és várakozás előzött meg, mire egy-egy település sorra került az „áttelepítés” során.
Ahol ennek végrehajtása sokáig húzódott, ott a német lakosság hónapokig, akár évekig együtt élt azokkal a telepesekkel, akiknek házaikat, földjeiket kiutalták. Ez az állapot súlyos konfliktusokhoz vezetett, mivel sokan nem tudták feldolgozni, hogy a generációk alatt létrehozott egzisztenciájuk mások kezébe került. Ezen még az sem enyhített, hogy a telepesek egy része ugyan gazdasági előnyök reményében érkezett a német falvakba, mások azonban maguk is menekültek, elűzött határon túli magyarok voltak. Ezek az ellentétek sokszor évtizedeken át tovább éltek, egyes falvakban még napjainkban is számontartják, kik „telepesek”.
Az elűzött németek egy része szovjet, mások amerikai megszállási zónába kerültek. Németország ekkor egy legyőzött, romokban álló ország volt, amely súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzdött, amit a menekültek és elűzöttek millióinak érkezése csak fokozott. Így az elűzötteket nem fogadták szívesen, az ellentéteket pedig fokozta az eltérő nyelvhasználat, vallás, a Németországban elavultnak tűnő viseletek és szokások. Így az elűzöttek jelentős része nem, vagy csak nehezen tudott boldogulni ebben a „régi-új” hazában, sokan az ottani társadalom alsó rétegét képezték felemelkedési lehetőségek nélkül. Ezrek döntöttek közülük úgy, hogy legális, vagy illegális úton, de visszatérnek a fájdalmas tapasztalataik ellenére Magyarországra, a hazájukba.
A német kisebbség azon része, akiket az „áttelepítés” nem érintett, vagy akik visszaszöktek Magyarországra, szintén nehéz helyzetbe kerültek. Jogilag ugyan az 1950-es évektől egyenjogú állampolgárokként ismerték őket el, valójában azonban éveken, évtizedeken át érte őket hátrányos megkülönböztetés. Elvett tulajdonukat nem szerezhették vissza, anyanyelvüket, kultúrájukat nem élhették meg szabadon, így a szocializmus évtizedei radikális nyelv- és identitásvesztéssel jártak. Ebben nagyobb változás csak az 1980-as évektől, még inkább a 90-as évek rendszerváltozásától történt, amikor intézmények és önkormányzatok megalakulása mellett jelentős politikusok mondták ki, hogy a német kisebbség második világháború utáni meghurcolása jogtalan és igazságtalan volt, amiért kárpótlás jár.
Az 1990-es évek óta a magyarországi német kisebbség egyenjogú állampolgárokként, szabadon élhet Magyarországon, tarthat fent intézményeket, szervezhet rendezvényeket, megélheti hagyományait és identitását. A 2012-ben létrehozott január 19-ei emléknap fontos lépés volt ebben, mivel egy kisebbségi közösség összetartásának anyanyelve, hagyományai és szokásai mellett fontos eleme a közös múlt emlékezete, hiszen a múlt ismerete nélkül egy közösségnek aligha lehet jelene, jövője.
Január 19-e országos emléknap. Azaz a helyi emlékünnepségekkel ellentétben, ahol általában csak az érintett közösség leszármazottai képviseltetik magukat, január 19-én egy egész ország emlékezik meg az 1944/1945 után történtekről annak szellemében, hogy eltérő származása, anyanyelve, szokásai, identitása miatt soha többé ne üldözhessenek senkit Magyarországon.
*A szerző történész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata közgyűlésének tagja. Disszertációjáért az MNOÖ 2019-ben Heinek Ottó díjjal tüntette ki.
Az archív fotókért köszönet illeti Tóth-Rutsch Nórát.
Megjelent az MNOÖ Facebook-oldalán