Szeretne rendszeresen hírekről, cikkekről értesülni?
Lájkolja Ön is a –> Zentrum Facebook oldalát

Stefan Weinert „Gesicht zur Wand” („Arccal a falnak”) című dokumentumfilmje olyan keletnémetek börtönben töltött időszakával foglalkozik, akiket nyugatra szökésük közben tartóztattak le. Szeptember 17-én a budapesti Goethe Intézetben került sor a film magyarországi ősbemutatójára.

A múlt feldolgozása az elmúlt száz évben meghatározó fontosságú volt Németország számára. A nemzetiszocializmus kapcsán sikerült elvégezni a munkát: a tények közismertek, a felelősök nagy része halott, a még élő háborús bűnösöket bíróság elé állítják. Az NDK-érával azonban más a helyzet: a bűnösök köztünk vannak, büntetetlenül, az SED utódpártja a Bundestagban van, Mecklenburg-Vorpommern hivatalban lévő miniszterelnöke egyenesen úgy nyilatkozott egy beszédében: az NDK nem volt diktatúra.

A 2009-ben forgatott filmben öt egykori menekülttel készítettek riportot. Sok tekintetben különböztek egymástól: a megkérdezettek idősebbek és fiatalabbak, városiak vagy vidékiek. Ami azonban közös volt bennük, hogy a fogságban töltött idő élethosszig tartó traumát okozott nekik.

A letartóztatottak élményei hasonlóak voltak: a súlyos bűnözőkhöz hasonlóan bántak velük, válogatott kínzásokkal igyekeztek megtörni őket. Beszámoltak foglyok és őrök rémtetteiről, a lelki és fizikai terror a mindennapok része volt. Sosem lehetett tudni, mi várt az emberre másnap. A rendszerváltoztatás sem hozta meg az elégtételt, az egyik interjúalany elbeszélt egy találkozást egy egykori vallatójával. A férfi egyáltalán nem bánta meg tetteit, ami áldozatát nagyon megdöbbentette.

A film levetítése után Sárossi Bogáta, a Goethe Intézet munkatársa beszélgetett a rendezővel. Stefan Weinert Nyugat-Németországban született. Az NDK-tematikával akkor konfrontálódott először, amikor Barcelonában élvén rádöbbent, alig tud valamit róla. Kutatásba kezdett: ennek egyik eredménye lett ez a film. Weinert fontosnak tartja, hogy megismerjék a Stasi-múltat, különösen a fiatalok. Úgy véli azonban, elő fel kell készíteni a diákokat a film megtekintése előtt, ezért ő az egyik szereplő kíséretében volt úton a filmmel.

A dokumentumfilmet bemutatták televízióban is, de a rendezőnek ez kemény munkába került, mivel a mű felépítése nem felel meg a mai trendeknek. Nem akar megmagyarázni vagy kommentálni, sem rekonstruálni. A lényegre összpontosít, azaz a visszaemlékezésekre.

A vita során meglepő módon nem estek egybe teljesen a vélemények. A nézők egyike még a tettesek-áldozatok felosztást is visszautasította, mivel szerinte azok, akik megkísérelték a szökést, tisztában voltak azzal, mit kockáztattak, ezért nem kell őket sajnálni (sic!).

Csak sokára ért Stefan Weinert filmje Magyarországra, reméljük, rövid időn belül a magyar tévéadókon is megtekinthető lesz.